|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 318 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-318 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gazda József 2017. május 6.Huszonnyolc éve a kultúráért (Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület)A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület kedden délután tartotta közgyűlését a városi művelődési házban. A tagságból csupán heten tartották érdemesnek ott lenni a megnyitón – igaz, az összejövetel végére megtelt a nagyterem a népfőiskola soros előadásának hallgatóival. Mint elhangzott: aki itt van, azért jött, mert dolgozni akar. Gazda József, az egyesület elnöke a szervezet tevékenységi beszámolójának nyitányában megjegyezte: nem számított az érdektelenségre. Ugyanakkor a távollévők érdemeit értékelte, mondván, rendszeresen részt vesznek az eseményeken, de a gyűlést nem szeretik. A közgyűlés legfontosabb pontja a tisztújítás volt. A fentiek szellemében a munkát továbbra is vállalta elnökként Gazda József, maradtak az alelnökök is, Molnár János, Czilli Balázs, valamint t. Bende Tamás csomakőrösi református lelkész, a könyvelést Demes Éva folytatja. A Fábián Ernő Népfőiskolát továbbra is nt. Balogh Zoltán református lelkész-esperes vezeti, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klubot Gödriné Molnár Márta. Gazda József a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület munkáját értékelve elmondta, óriási feladatot vállalt a szervezet, nemcsak Kovászna, hanem az egész Kárpát-medence magyarságának megmaradásán, életben tartásán dolgozik a kultúra jóvoltából. Az egyesület legfontosabb rendezvénysorozataként említette a Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén 28. alkalommal szervezték meg, a visszajelzések szerint ez a magyarságkutatás legnagyobb rendezvénye. 30–40 kutató vesz részt, az elhangzott előadásokat immár 23. alkalommal könyvbe is foglalták – mondta Gazda. Összegzésként elmondta: Kovásznán élő kultúra van, és ez nem létezne az egyesület nélkül. A tagok között a terhek megoszolhatnak, sokan vállalnak részfeladatokat. Név szerint említette Gödriné Molnár Mártát, Szabó Etelkát, Balogh Zoltánt, Demes Évát, Konnáth Ritát, Bende Tamást, Molnár Jánost. A Csoma-napok történetében idén fontos változás következett be, a szervezésben eddig részt vevő entitások mellett a megyeháza, a Balassi-intézet, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is bekapcsolódott – hangoztatta. Kiemelte, hogy a kovásznai városháza és a megyei tanács részéről konkrét ígéret is elhangzott, hogy közreműködnek az évek óta csak tervként létező kovásznai Csoma-múzeum létesítésében, amely dokumentációs központként is működne. „A szülőföld állította kutatóközpont lehetne”, az intézményvezetést elkötelezett Csoma-kutatóra bíznák – nyomatékosított. Molnár János a Csoma-napok kulturális programjainak szervezőjeként elmondta, jó ötlet volt, hogy öt évvel ezelőtt bevezették a gálaestet. Helyi és meghívott, a testvérvárosokból érkező együttesek, csoportok lépnek fel változatos programmal, mindig telt ház előtt. Hangsúlyozta: várják a városvezetés részéről, hogy időben egyeztessenek a testvértelepülésekkel, ezzel segíthetik a szervezést. Molnár Márta az egyesület fiókintézményeként működő Ignácz Rózsa Irodalmi Klub tevékenységéről számolt be. A tavaly szeptemberben kezdődött idényben számos rendezvényt szerveztek, amelyeken szakavatottak értekeztek a magyar irodalom nagyjairól, több könyvbemutatóra is sor került. Külön kiemelte, a rendezvényeken állandó fellépők a Diákszínpad tagjai, a Boldog Apor Péter Gyermekotthon lakói is. Negatívumként fogalmazta meg, hogy az irodalmi kör tevékenységében nem vesz részt a városi könyvtár. Balogh Zoltán a Fábián Ernő Népfőiskola tevékenységét összegezte. Számára életre szóló feladat lett a népfőiskola vezetése, pedig nehéz a szervezés, a tudományos értekezések sokszor száraznak tűnhetnek. Ennek ellenére nagyon sokan látogatják az előadásokat – mondta. Demes Éva pénzügyi beszámolójában kiemelte, működésük pénzügyi alapját a pályázatokon elnyert vissza nem térítendő összegek jelentik, de kapnak támogatást hazai és magyarországi közintézményektől is. A könyvelő nem felejtette el kihangsúlyozni: egyre csökken az adományok értéke, tavalyelőtt 1750 lej folyt be magánszemélyektől, tavaly csak 1000 lej. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 10.A harmónia szobrásza (Kós András alkotások a bástya-házban)„Minden, ami Kós Károlyhoz és családjához kötődik, az nekünk szívügyünk, és azt szerény lehetőségeinkhez képest minden erőnkkel támogatjuk” – mondta Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Kós András szobrászművész alkotásaiból készült sepsiszentgyörgyi kiállítás csütörtök délutáni megnyitóján, melyet az Árkosi Művelődési Központ, a Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja, valamint Kós András örökösei szerveztek. A kiállításmegnyitón Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa is képviseltette magát. Miután Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője házigazdaként köszöntötte a közönséget, rövid zenei nyitány következett, majd Gál Hajnalka konzul asszony szólalt fel, aki bevallotta, hogy korábban nem ismerte Kós András műveit, de amint alkalma nyílott erre, ismét rácsodálkozott, hogy milyen sok, a nagyközönség számára még mindig ismeretlen magyar érték van. Mint mondta, a szépség felfedezésében közös élmény köt össze minket az alkotóval, aki a maga során semmi mást nem tett, mint felfedezte a szépséget a körülötte lévő világban. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója tárlatnyitójában kifejtette, hogy talán azért nem lehetett maga is Kós András tanítványa, mert akkoriban történt felsőbb utasításra a kolozsvári szobrászati szak teljes ellehetetlenítése, több szobrász kényszerpihenőre küldése, de ezek a művészek mégis hivatkozási alapnak számítottak a pályakezdők számára. Kós Andrást a harmónia szobrászának nevezte, véleménye szerinte igazi gyöngédség és harmonikus világszemlélet látható a most kiállított munkáiban is, annak ellenére, hogy a művész a világháborút és az orosz fogságot is megjárta. Vargha Mihály szerint Kós András Élet és rajz című, a tárlaton is látható kis könyve olyan szépírói vénáról tanúskodik, ami gondolatban az édesapjához, Kós Károlyhoz vezet, akiről mindnyájan tudjuk, hogy nemcsak fantasztikus építész, hanem publicista, regényíró, politikus is volt, és bármihez nyúlt, arany lett belőle. Mint elmondta, az általa vezetett intézménynek csak egy Kós András-műve van, de vevők lennének továbbiakra is, és mivel a szobrok jelenlegi kolozsvári tárolási feltételei nem a legmegfelelőbbek, felajánlotta a múzeum segítségét e műtárgyak állagmegőrzésében. Kós Katalin, a művész lánya örömmel nyugtázta, hogy a kiállítást Sepsiszentgyörgyön is bemutathatják, kifejtve, hogy a tárlat nagyrészt azokból az ajándéktárgyakból áll, amelyekkel édesapja gyakorta megörvendeztette szeretteit családi ünnepek alkalmával. Elmondta, hogy korábbi együttműködéseik során Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője vetette fel a kiállítás ötletét, és köszönettel tartozik ezért a lelkes szakmai hozzáállásért. A művész lánya pár érdekes családi történetet is elmesélt a kiállított munkákkal kapcsolatosan, majd részletet olvasott fel édesapja önéletrajzi könyvéből. A kiállításon két monográfia is látható a művészről, Kós Katalin pedig örömmel jelentette be, hogy hamarosan a harmadik is napvilágot lát Gazda József gondozásában. Szebeni Zsuzsa szerint a személyes tárgyakból készült kiállítások is hozzájárultak ahhoz, hogy Kós András méltó helyére kerülhessen a nemzeti Parthenonban, ezt megérdemli annak dacára, hogy két ízben is sikertelenül terjesztették fel Kossuth-díjra. Megköszönve Vargha Mihálynak az állagmegőrzésre tett nagylelkű felajánlását, elmondta: a művész egyes alkotásait nagyon szívesen látnák akár köztéren, akár a Székely Nemzeti Múzeum udvarában. Elhangzott még, hogy korábban Budapesten és Kolozsváron is nagy sikerrel mutatták be ezt a kiállítást, és apró jelek bizonyítják, hogy mindenhol jól megtalálja helyét. Végül a rendezvény zenei vezetője, Stan Katalin románul is összefoglalta az elhangzottakat, majd Constantin Muşat és Ioana Ionescu fiatal művészek zenei epilógusa következett. A kiállítás július 1-jéig látogatható. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 20.Sorstársak a magyar Golgota útjánAz Új Ezredév Református Központban az elmúlt hét végén a szerző jelenlétében került sor Gazda József A Golgota útján című nemzeti szociográfiájának a bemutatójára. A magyarországi Hét Krajcár Kiadó gondozásában frissen megjelent 500 oldalas kötet bemutatására Szekernyés János helytörténész vállalkozott, aki az emlékező történelem műfajába sorolta a több mint 400 ember vallomását feldolgozó monumentális munkát. A Golgota útján című könyv szerint a magyarság számára, a szovjet börtönszigetek mellett Gulág lett a második világháború után az egész Kárpát-medence. A szerző szavaival: „A magyar Gulág nemcsak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén is. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy. Mindenütt bűnöd volt a magyarságod, a nyelved és kultúrád, a másképp ejtett szavad, a más tekinteted. Trianon óta és Trianon után mindenben és mindenképpen.” A könyv 400 ember sorsán keresztül mutatja be a magyar Gulág-jelenséget, a magyar holokausztot, ami több százezer ember elpusztítását, lelki megcsonkítását eredményezte immár „békeidőben”. 1945. május 9. után mintegy 700 ezer magyar embert hurcoltak el a Gulágokra, közülük 200 ezren civilek voltak, akiket az utcáról szedtek össze, és annyi bűnük volt, hogy magyarul beszéltek. Szekernyés János a könyv nagy érdemének nevezte, hogy ennek a 400 embernek lehetőséget adott az átélt traumák kimondására, kibeszélésére, ami esélyt jelentett a lelki egyensúlyuk visszanyerésére. Bár nem értett egyet a szerző minden állításával, Szekernyés János kiemelte a szociográfiai munka nyelvi gazdagságát, a régi magyar helynevek felidézését, amelyeknek elemzése szerinte egy külön tanulmányt érdemelne. Gazda József megköszönte minden jelen lévő magyar sorstársának, „akik a közös Golgotánk útját járják velem együtt”, hogy eljöttek erre a könyvbemutatóra. A szerző hangsúlyozta, hogy a megcsonkított emberi sorsokat bemutató könyvben arra a kérdésre keresi a választ: miért működött velünk szemben másként a történelem, mint ahogyan más népekkel szemben működött. 1945. május 9-én a románok, a szerbek, a bolgárok, a horvátok és a többi nép számára véget ért a háború, a magyarságot azonban a legfőbb bűnösnek kiáltották ki (a német nép mellett), és százezrével hurcolták el a munkatáborokba, ahonnan sokak számára nem volt visszaút. „A vörös holokauszt még ma is tabu”, az emberiség hóhérai közül az emberek csak Hitler nevét ismerik, Sztálin, Lenin, Berija, Blohin bűne nem bűn, soha meg nem neveztetett. A túlélők vallomásai alapján ezekről az elévülhetetlen bűnökről – amelyeknek szenvedő alanya volt az egész Kárpát-medence magyarsága – próbálja meg fellebbenteni a fátylat Gazda József. A könyvbemutató végén Gazda József kérdésekre válaszolt és dedikálta A Golgota útján című legújabb szociográfia kötetét. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2017. július 15.Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisaGazda József új könyve: A Golgota útján A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról. Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?” Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.” Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza. A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.) „Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.) „1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?) „Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok) Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is. Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)! „Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...” Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van. Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek. Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 29.Szurkos András: Budapesti Székely KörJövő évben ünnepli születésének 30. évfordulóját, nem évfordulós jókívánságokra emelem hát poharam. Megvan, végzi a dolgát, tudtam meg a Ferencz Vilmos elnökkel folytatott beszélgetésből. 1996-ban a kör akkori elnöke, Domokos Jenő őt kérte fel a titkári teendők végzésére. Nem véletlen, ismerte az apját, a gyergyóremetei Ferencz Vilmost, aki kapcsolatban állt a Székely Körrel is. (Ifjabb F. V. mesélt apja kalandos életéről, elmondta, „részese volt a Szent Korona Nyugatra menekítésének, hazafelé Bécsben elfogták, a focșani-i gyűjtőtáborba került, az Észak-Erdélyben összefogdosott katonák között nagy esélye lett, hogy Szibériában kössön ki. Részben a szerencsének, de inkább annak köszönhette szabadulását, hogy korábbi katona alattvalói, románok, csángók, kiálltak mellette” – emlékezett Vilmos.) „25 év megfizetett a kör neves alapítóinak és vezetőinek, az örök világosság fényeskedik nekik. 2000-et írtunk, amikor Domokos Jenő elnök érezte, neki nincs sok hátra, megsúgta, átadná nekem a stafétabotot. A legrosszabbkor. Pingponglabda-gyorsasággal hárítottam, kitelepedésemtől számítva napra tíz évre megérkezett a családom, unokástól. Lakásügyben a sok kínlódás gyümölcse beérett, a fejünk felett lógott, ki kellett várni a pottyanást, félre nézni sem lehetett. Sajnáltam, hogy csalódást okoztam a nagyszerű embernek, akit a legfelsőbb bíróság bírájaként is tisztelet övezett. Halála után elszakadtam a körtől, azt sem tudtam, ki az elnök, hallottam, hogy »papíron« így, valójában úgy… az Isten sem papíron teremtette a világot. Fiatal, lelkes ember vette át később az irányítást, de váratlanul beállt a végképp távozó öregek sorába. Akkor szakadt minden a nyakamba, azóta folytatjuk, ahogy szoktuk ” – mondja most Ferencz Vilmos elnök, akit mindenki ismer, s aki mindenkit ismer. Rólam téves információi voltak, úgy értesült, hazatelepedtem. Nem, itt vagyunk a Várban található Litea könyvesboltban, itt futottunk össze, ahol annyi emlékezetes könyvbemutató és híres emberekkel való találkozó zajlott le a Székely Kör szervezésében, a tulajdonosnő, Anna Mária jóvoltából. Kivonulunk a közeli járdára helyezett vendéglői asztalokhoz, ott szabad cigarettázni. A Mátyás-templom tornya néz le ránk és a két korsó sörre. Árak tekintetében alighanem a város legdrágább pontját találtuk telibe, Vilmos meg is jegyzi, a következőt majd én fizetem, még drágább helyen. Ha csak árakból állna a világ, azt mondanám, vissza a szocializmusba, árakkal öl meg az „új világrend”. A dohányzás tilalma – EU-s norma – a régi kávéházi közösségi életnek befüstölt. A legtöbb dohányos arra szavazna – világnézettől függetlenül –, aki minden kerületben engedélyezne legalább egy cigis kávézót. De ma már mindenki egészségesen akar meghalni. Vagy sehogy. Ha egy év múlva köszöntőt írok, nem fogok áradozni, milyen szépen gyarapodott létszámban a Székely Kör, Székelyföld rovására, akkor sem, ha netán így lesz. Székelyföld nem arra való, hogy fővárosunk lakossága számát szinten tartsa. Arra igen, hogy hazaszeretetből példát adjon a rászorulóknak. Maradj ott, ahol születtél – ma azt mondom. Az én esetem más. Van, aki a jég hátát sem bottal üti, inkább elolvasztja és belefullad. Hiba volt a családomat unszolni, hogy jöjjenek utánam. A fogyást itthon kell megállítani, s átbillenteni a mérleg nyelvét, ha a tendencia makacskodik, nézhetjük egymást, mint egyik bölény a másikat. A születések számának megugratása! Nem gyógyszer, csak módszer, hogy a kölyök rossz, de adókedvezménynek megjárja. A román állam nem fogja kedvezménnyel támogatni a székelység szaporodását, a románságét sem képes. Tusványos óta tudom, a magyar állam most ebben is fáradozna... Kutyaszorító. Ha van szerepe a székely furfangnak, akkor helyben vagyunk. Biztos kitörés, egyetem sem kell hozzá. A cigányoktól megtanuljuk, hogyan kell szaporodni, a zsidóktól pedig, hogyan kell összetartani. A gyermekek megmutatják, mi a boldogság. Nézem Csatlós Misi barátom feleségét, béke és boldogság honol az arcán, dehogy van más dolga, mint élvezni, hogy unokái mászkálnak a hasán. Élmény volt, amikor egy tizennégy gyermekes házaspárral olvastuk meg a gyermekeket, s vitába keveredtek. A férj összezavarodott a nevek sorolásakor, ujjai egymás után egyenesedtek, az asszonyé lett az utolsó szó, ami ugye a békesség biztosítéka más dolgokban is. Gyermeket csinálni tud bárki, de nem arról csevegünk, hanem a vállalásról. Ne jöjj az életszínvonallal, Bangladesben Magyarország nagyságú területen százmillió ember él. A Kárpát-medence száz év múlva azé lesz, aki innen néz a csillagokra. A Székely Kör távol tartja magát a napi politikától, így nyílzápormentes. A magyar közösségek kapcsolatait ápolja, Szentgyörgyön is voltak az ünnepnapokon, állandó a jövés-menés. A meghívottak skálája: gyermekegyüttesektől írókig, művészektől vezető értelmiségiekig. Az új műsor készül, majd továbbadom. Október 6-ára Gazda Józsefet hívták meg a Vármegye Galériába, örvendetes, érdemes lesz írni róla. Több ezer székely él Budapesten. Közülük sok a kör tagja, százra tehető azoknak a száma, akik tagsági díjat is fizetnek. A többség furfangos, kitetszik a szavából, hogy tehén vagy fülemile. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 17.Az idei Csoma-tárlat margójáraAz erdélyi magyar képzőművészeti élet Háromszéken lelkes szervezők hívására búvópatak csobogásával az év során több helyszínen tárja fel víztükrét, hogy sodrásában láthatóvá váljanak életművek és kiemelt alkotások. Az alkotótáborok és közös kiállítások közösség- és csoportteremtő kohézióval kapcsolnak össze alkotókat, és tárnak fel az alkotások között párhuzamokat. Háromszéken az Incitato és a Bálványosi Nyári Tábor szintén rendelkezik csoportteremtő szándékkal. A régió képzőművészei mellett anyaországi művészeket is bevonnak, és átjárhatóvá tesznek szimbolikus határokat. A Csoma-tárlat kiemelt értéket képvisel töretlen folytonosságával is, amelyet Gazda József kitartó és elhivatott szervezőkészséggel irányít. A helyszín rendelkezik képzőművész nagysággal, hiszen Gazdáné Olosz Ella textilművészete a helyi kulturális lenyomatokban rejlő egyetemességet, a népiből a monumentálist tárja fel. Így a kovásznai képtár a maga szűkösségével is szellemi otthont nyújt az erdélyi képzőművészet egyik legrangosabb tárlatának. Az idei kiállítások összességét áttekintve a Barabás Miklós Céh kolozsvári Bánffy-palotában megrendezett éves kiállítása mellé a kovásznai Csoma-tárlatot helyezem. A kiemelt két kiállítás alkotógárdája közös, a kovásznai tárlaton viszont a határok nyitottabbak. Idén Deák M. Ria a meghívott művész, aki a középső teremben több textilkollázst mutat be. Tavasszal Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban férjével, Deák Barnával közös kiállításukon a ciklus néhány korábbi darabját már láthattuk. Keze alatt a fekete alapon elrendezett fonalak, visszabontott vagy vágott textildarabok organikus képződményeket szülnek. A szimmetrikus elrendezési elvek, a konstrukciók saját életterükben egyéni aurával rendelkező kozmoszokat, harmóniafoltokat és -szigeteket hoznak létre. A lenyűgöző dekorativitás fölé nő egy pozitív sugallatú és elvonatkoztató világkép, amelyet a címadás is kiemel (pl. Genézis, Fénykor). Számomra Aknay János szentendrei Kossuth-díjas képzőművész folyamatos jelenléte a tárlaton példaértékű. Részéről a megmutatkozás szándéka fölött áll egy megpecsételt közösségvállalás régiónk művészeivel. Geometrikus absztraktja felfelé ívelő háromszög hasábjával az elvonatkoztatás és letisztult gondolkodást mutatja. Dinamizmus, célratörő koncentrálás ereje hat művén. A tavalyi díszvendég, Bartos Jenő Csendélet képét állítom párhuzamba Aknay munkájával. A szintén egy síkba merevített mértani alakzatok a szigorú rendbe szervezett formák és a festék anyagformálásának lázongó és merész jelenlétében gazdag nézői reflexiót váltanak ki. Botár László absztraktja a cím metafizikus jelentése (A sötétség kibontakozása) nélkül is érdekes átalakuló világképet ragad meg. A színfoltok véletlenszerűségében szuggesztív és asszociációkban gazdag szürrealizmust fedezhetünk fel. Ábrahám Jakab az Egyensúly rézkarca egy filozofikus bölcselet narrációját jeleníti meg. A csonka elemekben lévő lenti természeti világ fölé helyezett merítőkanálból csordogáló víz a biztatás reményét és a kiapadás félelmét is jelölheti. Érződik, hogy a művész egy metafizikus elvonatkoztatásra mutat rá, párbeszédet kezdeményez a nézővel az ember felelősségéről. Kákonyi Csilla Elmenőben (Kőrösi Csoma Sándor-díj) című képe lenyűgöz, hiszen egy jelentős életmű után is új árnyalatok felmutatását jeleníti meg. A részletelemek hiánya egy metafizikus tér felé nyit. Az intenzív színek és allegorikus figurák az egyetemes sorszimbólum felé irányítják a nézőt, amelyben részvét és azonosulás együtt van jelen. A dráma katarzisa és felemelő szépsége jelenik meg. A marosvásárhelyi alkotó életművét tavaly az Erdélyi Művészeti Központban ismerhettük meg. A Csoma-kiállítás a kortárs erdélyi képzőművészet sűrített kivonata. A hetvenhét alkotó a fény és árnyék kontrasztjára válaszolva avat be a kortárs képzőművészeti nyelv alakulásába és a művész világészlelő idegállapotának finom rejtelmeibe. DEÁK FERENC (Augusztus 24-én, csütörtökön 18 órától a kovásznai Kádár László Képtárban ítélik oda a közönségdíjat. A kiállítás anyagát méltatja Gazda József műkritikus, a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület elnöke.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 28.A Csoma-tárlat záróünnepségeKözönségdíjat adtak át Péntek délután a kovásznai Kádár László képtárban az idei Fény és árnyék című Csoma-tárlat zárórendezvényén adták át a kiállítás látogatóinak szavazata alapján megítélt közönségdíjat. A tárlatot Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke méltatta, gitárjátékkal közreműködtek Kurta Béla tanítványai. Azt a néhány embert, akik jelenlétükkel megtisztelték a Csoma-tárlat záróünnepségét, Konnát Rita köszöntötte. A képtárvezető sajnálatát fejezte ki a gyér érdeklődés miatt, hiszen mint elmondta, idén 95 képzőművész – köztük Kárpát-medenceiek és határon túliak egyaránt – válaszolt a felhívásra, küldött munkákat a tárlatra. A tiszteletbeli meghívott Deák M. Ria képzőművész volt, aki több munkájával nevezett be a kiállításra. Az áprilisban nyílt Csoma-tárlaton egy képzőművészek alkotta szakmai zsűri két díjat ítélt oda a legjobb munkákért. A Kőrösi Csoma Sándor-díjat Kákonyi Csilla marosvásárhelyi alkotó kapta, a Szentimrei Judit-díjat pedig Bugyi István József érdemelte ki. Az idei tárlaton összesen 249 látogatói szavazatot összesítettek, ezek alapján a közönségdíjat a sepsiszentgyörgyi Simó Enikő kapta meg. Szőke Zsuzsa / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 2.Jubileumi városnapok KovásznánHuszadik alkalommal szervezték meg Kovásznán a városnapokat. A háromnapos rendezvény hivatalos megnyitójára tegnap délután került sor, de már keddtől zajlottak a kulturális hét eseményei. A város központja megtelt emberekkel, a színpadon zajló eseményeket érdeklődve követték, a kézművesek sora, az árusok utcája igazi vásári hangulatot árasztott, a lacikonyhák is teljes gőzzel működtek. Az ünnepen részt vettek Kovászna testvértelepüléseinek – a magyarországi Pápa, Gyula, Csenger és Nagykanizsa, valamint a moldovai köztársasági Călărași – küldöttségei. Már kora délután hallatszott a városban a Kertész Barna vezette kovásznai ifjúsági fúvószenekar toborzója. A központi színpadon fellépő fiatal muzsikusokat vastapssal jutalmazta a közönség. Gyerő József polgármester a városháza, a helyi tanács nevében köszöntötte a jelen lévő polgárokat, barátokat, meghívottakat, vendégeket. Jubileumi évfordulóhoz érkeztek a városnapok, a hagyományhoz híven szeptember első teljes hétvégéjén huszadik alkalommal szervezték meg. Ugyanakkor Kovászna városi rangra való emelésének 65. évfordulóját is ünneplik – hangoztatta. Húsz évvel ezelőtt kis költségvetésből kisvárosi városnapokat szerveztek, mostanra országos érdekeltségű fürdővároshoz méltó, az országban és a határon túl is ismert eseménnyé nőtte ki magát Kovászna ünnepe. Tegnap délután nem volt hiány programokból. A színpadon fellépett a Kovásznai Tanulók Klubjának tánccsoportja, a Mikado Karateklub látványos bemutatót tartott. A Diákszínpad idén is kirukkolt a hagyományos szoborparkkal, a parkbeli sportpályán görkorcsolya-bemutatót és -versenyt szerveztek. A Kádár László Képtárban Deák Barna és Deák M. Ria képzőművészek tárlatát nyitották meg. A kiállítás anyaga válogatás a Kovásznán élő művész házaspár életművéből, a teljes anyagot korábban Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban állították ki – mondta bevezetőjében Konnáth Rita képtárvezető. A tárlat anyagát Gazda József méltatta, az eseményen közreműködött a vajnafalvi református egyház Hozsanna kamarakórusa Gyerő Katalin vezetésével és a megyeszékhelyi művészeti iskola kovásznai karának gitárosai Kurta Béla irányításával. A napot a helyi PinceBAND, majd Antonia, valamint a Pokolgép koncertje zárta. A mai nap további érdekes eseményeket kínál. A programban kulturális és sportesemények szerepelnek, fűszerként főzőversenyt rendeznek. Ünnepi tanácsülést tartanak a testvértelepülések küldötteinek részvételével, köszöntik az arany- és gyémántlakodalmas házaspárokat. Este a nagyszínpadon Betli Duó-, Dreamlands Residents- és Abborn ABBA-emlékzenekar-, 3 Sud Est-, valamint Mennydörgő Madár-koncertre kerül sor. Vasárnap este Retro Roll-, Lidia Buble- és EDDA-koncertre várják a zenekedvelőket, s nem marad el a tűzijáték sem. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 4.Koncertek, főzőverseny, élő szobrok, kiállításHuszadszor ünnepelt Kovászna Péntektől vasárnapig tartotta 20. városünnepét Kovászna. A három nap alatt kulturális rendezvények, szórakoztató programok, remek koncertek tömkelege és vásárok közül választhattak az érdeklődők. Az alábbi összeállításban a hétvégi rendezvény néhány pillanatát ragadtuk ki. Együttműködés mindenekfelett A kovásznai városnapokon első alkalommal ültek össze közös tanácsülésre a fürdőváros és testvértelepüléseinek vezetői, Gyerő József kovásznai polgármester kezdeményezésére. Csengert Erdős Tamás alpolgármester, Pápát Unger Tamás alpolgármester, Gyulát Görgényi Ernő polgármester, Nagykanizsát Termecz Marianna aljegyző, Călărași-t Victor Ambroci alpolgármester képviselte. Az ülésen az elöljárók bemutatták a településeiken történt megvalósításokat. Gyerő József megjegyezte: a testvértelepülések közötti kapcsolat eredményességét tükrözi az iskolák, kórusok, színjátszók, sportolók, vagy épp a nyugdíjasok között kialakult együttműködés, és szeretnék, ha e barátságok a jövőben még tovább erősödnének. Évtizedek óta együtt A városnapok egyik visszatérő, megható rendezvénye az arany- és gyémántlakodalmasok köszöntése. Idén Balea Dumitru és Steluța, Mátéffy Attila és Anna Ida, valamint Csoma Géza és Erzsébet arany-, illetve Kerekes Árpád és Terézia gyémántlakodalmasok tettek eleget a meghívásnak. Az egybegyűlteket Gyerő József polgármester köszöntötte, majd két nyelven kívánt minden jót a kitartásból jelesre vizsgázó pároknak. A hangulat fennköltségét Vasilica Enea jegyzőnő szavalata, valamint Szabó Tamás és Kiss Eszter diákok zenés összeállítása fokozta. Az idősek köszöntése ajándékozással, és Dancs Ibolya anyakönyvvezető pezsgős, süteményes kínálmációjával zárult. Meglepetésként a kézdivásárhelyi Három csillag nevű együttes adott elő bajor dalokat. Szakácsok mérkőztek Szombaton a jókedvé, a lelkes szakácsoké és finom étkeké volt a főszerep a Dózsa György parkban, ahol a helyi önkormányzat, az ASIMCOV vállalkozói szövetség és a Szabadtűzi Lovagrend Erdélyi Rendje szervezésében megtartották a hagyományos főzőversenyt. A sátrakban mindenki igyekezett valamilyen ételkülönlegességet előállítani. Nemcsak a felnőttek vettét kézbe a fakanalat, hanem a fiatalok is, és nem vallottak szégyent. A zágoni, megyeszékhelyi és illyefalvi fiatalokból álló Lovasokk (Bokor Anna, Muntean Zsolt és Incze Kolbert Adrien) például olyan csikós babgulyást rittyentettek, hogy még a szomszédos versenyzők is átmentek megkóstolni a munkájukat. A rendezvényen jelen volt a Katrosa Vadászegyesület, melynek tagjai mintegy 80 személynek adományoztak vaddisznópörköltet. Az idei megmérettetésre 17 csapat nevezett be, és Bagoly Miklós, a zsűri elnöke szerint a csapatok olyan finomat főztek, hogy legszívesebben az összesnek első helyezést adtak volna. Első helyen a Szabad-fű-szer-ész-ők (Kovászna) végeztek, őket követte a Lányos Asszonyok (Kovászna) és a Szörcsei csapat. 4. helyezést ért el a Lovasokk, míg a szakmai különdíjat és a Karcsi Csárdája díjat a Pódium csapat (Kovászna) kapta. Friss és művészi Az élő szobrok jelenléte évek óta a városnapok szerves része, de mégis minden évben újdonságként hat, hiszen a Molnár János tanár, a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad vezetője és diákjai által kiötölt témák mindig frissek és művésziek. A szoborparkban idén is a mindennapi események, hírek, történések részét képező témák köszöntek az arra látogatókra. Az egyik jelenet pl. a terrorizmust, a másik a fiatalok körében pusztító Kék bálnát mutatta, de ugyanígy a napjainkban oly aktuális medvekérdés is feldolgozásra került. Deák Dániel István, a KCSS Diákszínpad tagja kérdésünkre elmondta: a közönség főként a könnyed témákra volt fogékony, de azért akadtak sokan, akik az elvontabb jelenetek is értékelték. Menő logó a központi parkban Olyan, mint Hollywood – mondta sok vendég a központi parkban elhelyezett, kétnyelvű Kovászna-lógóra, amely hamar a fotózkodók kedvenc hátterévé vált. Gyerő József polgármester lapunknak elmondta, az önkormányzat pár éve sikeresen pályázott egy uniós és kormányprojekt keretében, melynek értelmében támogatást kaptak a turisztikai rendezvényeken való részvételre, ugyanakkor ezen pályázat részeként készült el a városnapokon felállított névtábla is, rajta többek között a mofettákban levő széndioxidra (CO²) utaló logóval. Társadalomkritika Pénteken a kovásznai Kádár László Képtárban megnyílt Deák M. Ria és Deák Barna közös tárlata. A művészházaspár életműkiállítását méltató Gazda József műkritikus kifejtette, a két alkotó szemmel láthatóan különböző stílusban fejezi ki érzéseit, meglátásait a mai társadalomról. – Deák Barna műveivel kimondja az igazságot, megmutatja a ránk leselkedhető rosszat, bemutatja az emberi gonoszság megtestesítőit, mely dúl a világban. Deák M. Ria más oldalról közelíti meg a valóságot. A művészet csendjét nyújtja ebben a szörnyű világban. Egyikük felhangosítja a valóságot, a másik egy „csendszigetet” hoz létre – mondta Gazda megjegyezve, örül, amiért Kovásznán ilyen szépen virágzik a művészet minden ága, hozzátéve, szeretné, ha ez az érdeklődés megmaradna a kis fürdőváros lakóiban. Az eseményen közreműködött a Hozsanna kamarakórus és Kurta Béla gitároktató tanítványai. Vásár mindenkinek A városnapok, nem lenne az igazi a különböző vásárok nélkül, amelyekből idén gazdag volt a felhozatal. Akik inkább a piaci termékekre vágytak, vagy a bóvlira, megtalálhatták ezeket a szokásos helyükön, az 1918. December 1. utca végén, akiket meg inkább a kézműves termékek érdekeltek, a központi parkban választhattak a gazdag kínálatból. Utóbbi helyszínen a kovásznai és csomakőrösi kézművesek (többek között Fábian Irma, Ferencz Sándor) is felsorakoztak portékájukkal. Fábián Irma lapunknak elmondta, ezúttal többnyire a helyiek vásároltak tőle barkácsmunkákat. Ferencz Sándor megjegyezte, bár az által készített szalmakalapok szezonja lejárt, mégis szép számmal akadtak vevői. Váratlan esemény A szombaton megrendezett főzőversenyen egy váratlan esemény szakította meg a rendezvényt: lakodalmas vendégsereg masírozott végig annak helyszínén. Illetve csak vonultak volna, mert az ifjú párnak és a násznépnek útját állták a főzőverseny szervezői, és bizony addig nem engedték tovább őket, amíg adományt nem kaptak, és egy-egy pohár pálinkát el nem koccintottak egymással. A spontán esemény mindenkit jókedvre derített, mind a főzőverseny résztvevőit, mind az érdeklődőket, és nem utolsó sorban a násznépet. Koncertek mindenkinek Esténként koncerteken tombolhatott a városnapok közönsége. A szervezők munkáját dicséri, hogy a színpadon a nagy nevek mellett, mint a Pokolgép és az Edda, a helyi együtteseknek is teret biztosítottak, így a nagyérdemű a SIC Ton, a Pinceband és a Background produkcióit is végignézhette. Hogy pontosan hányan fordultak meg a városnapokon, azt nem a mi tisztünk megállapítani, de az biztos, hogy esténként egy tűt sem lehetett volna elejteni a színpad előtt. Nagy Sz. Attila, Szőke Zsuzsa / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 9.Három alkotó – két kiállítás KovásznánA városnapokkal (szeptember 1–3.) megpezsdült a művészi élet is Kovásznán. Színi előadásokat láthattunk (Magyarkanizsai Színház), énekkarok, szólóénekesek, zenészek, táncosok, élőképeket alakító diákszínjátszók léptek fel, festészeti, textil- és fotókiállítások nyíltak. DEÁK M. RIA és DEÁK BARNA műveit nézve arra gondolok, a művészet – ősfunkcióját tekintve – olyan volt, mint a talizmán, mely védett a rossz erők ellen. A hajdani barlangrajzok vadjai, rosszat megtestesítő erőinek célja nem a megjelenítés, hanem az elrettentés volt. A kapuzábék is – melyek emberi alakot formáltak-sejttettek – a rossz szellemek megállítói voltak. Az indiánok rávitték tudásukat, alkotóképességüket-erejüket sámánoszlopaikra, az életet védték, a bennvalóikat. A nyakláncokon lógó keresztek is viselőiket. A művészet célja, rendeltetése hát a rosszal való szembeszegülés, s ezáltal: megtartó erő! S hogy el tudja rettenteni a gonoszt, meg is mutatta, ki is mondta azt. Mert: „ki szépen kimondja a rettenetet, azzal félig fel is oldja a kínt” – kiáltja világgá Illyés Gyula. „Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige!” A világban nyíltan és alattomosan is ördögi erők lesik, támadják az istenit, vették és veszik át a hatalmat birodalma fölött. A hazudott népuralom (kommunizmus), s az „új világrend”, a pénz mindent hatalmába keríteni akaró ereje országokat rombol le, népeket tesz földönfutóvá. Hogy azok rázúduljanak a civilizációra, a kereszténységre, annak kultúrájára is. Nos, Kovásznán olyan kiállításnak tanúi a látogatók, mely minderre azt mondja: NEM! Azt kiáltja képi eszköze nyelvén Deák Barna szokatlan munkáival, hogy ÁLLJ! Látjuk bennük korunk arcát, a leselkedő rosszat. Felidézi s szörnyű kísértetként újraélteti velünk a kommunizmus keresztjét, rajta az emberiség gonosztevőivel, s a mögöttük felsorakozó jelenlegi szolgálattevőkkel (korunk „rossz szellemeivel” is jelezve, hogy hatalmuk nem ért véget). A szörny-erő világzabáló szimbolikus alakként tér vissza más és más formában, tátja óriás száját, fal, elnyel, tép, rág, bedarál, s – mondja-sugallja a művész – falja önmagát is! Sasok támadnak, dögkeselyűk leselkednek. Deák Barna jajkiáltóan látomásos, s ha ott benne a csend is, az értékekre – nemzeti értékeinkre – való figyelés is, ezzel önmaga világát szélesíti, s az egyhangúságot bontja meg… Ábrázolásmódjára nagyfokú stilizáltság, a főelemek kiemelése, a részletek háttérbe szorítása, elejtése vagy elhanyagolása jellemző. Ami adott esetben hiányérzetet is kelthet. Deák M. Ria szintén világot teremt. A házastárs mellett saját külön világát. Talizmánokat alkot ő is, a Szellem Menekülő Szigeteit. Anyaga a textil. A gyapjúval, a vászonnal, a horgolással vagy szövedékkel, meghullámoztatott plasztikus felületeivel legtöbbször költészetet is teremt... A vízszintesen hullámzó, de e hullámzásában is felfelé szárnyaló, néha körkörös formába vagy ellenfoltokba rendeződő anyag poézisát. Így teremti meg a csendet, a kiállítás összhatásában nézve: a menekülés komor vagy derűs szigeteit. Hullámzó textiltárgyainak visszatérő motívuma a kereszt, áhítatunk és fohászunk jelképe, a palást, mely meg is szentel vagy maga az anyag hullámoztatásában megtestesített folytonosság. Átpoetizálja a jelentéktelen anyagokat, néha applikált felületeket alakít ki, s csak ritkán „rándul ki” a hagyományos gyapjúszőnyeg-formához, számára fontosabb a plaszticitás érzékeltetése. Központi problémái: az anyaggal való dialogizálás, természetének megszólaltatása, a színek beszéltetése, a csend értelmezése… * MIKOLA ZOLTÁN virágfotói teljesen más világot jelenítenek meg. Ezek láttán a teremtés csodálatos szándéka-bölcsessége jut(hat) az ember eszébe. Miért a virág mint a szépség megtestesítője? Hogy rászálljon a méh vagy a darázs – hóvirágképén tetten is éri a fotós – s beporozza azt, így éltetve tovább az életet. Mi pedig levonhatjuk a következtetést: azért van a szépség, hogy éljen az élet. Mert ugye: „Tavaszi szél vizet áraszt, Virágom, virágom, Minden madár társat választ, Virágom, virágom.” Mikola közelről fényképez, egy kép tárgya legtöbbször egyetlen virágszál, kevesebbszer három. A színek visszafogottak – a fényerő megválasztásával, az árnyékok megjelenítésével éri ezt el –, s ebből adódik a halkság érzete. A virág is a művészet örök tárgya, műfaja is született a festészetben: virágcsendélet, a költészetben meg a virágének, mely a szerelmi dalok ékessége. Hiszen a művészet egyik célja maga a szépségteremtés. Mikola Zoltán is enged minden fotós csábításának – amikor virágot örökít meg –: minél közelebb hozni a látványt, minél jobban kitárni annak hamvas szépségét, a szirmokon néha a harmatot vagy esőcseppet, a porzószálakat, a teremtett szépséget. Él a művészet, az alkotás törvényével is: úgy komponálni a látványt, hogy az – mint a kép alkotóeleme – kiemelkedjék vagy rejtőzködővé váljék, kompozíciós egységet alkotva az alig jelzett háttérrel, s így váljék a kép tárgyává. A szépség hát itt van! Itt, a mintegy két tucatnyi képen. Gazda József / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 2.„Hajtott minket, hogy ismerjük meg székely társainkat”Színek és formák a múzeumban A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban szerdán nyílt meg Deleanu Márta, Nagy Anna Mária, Labancz Ágnes és Suba László tordai képzőművészek Színek és formák című kiállítása. A jelenlévőket házigazdaként Dimény Attila múzeumvezető köszöntötte, megjegyezve, a jelenlegi kiállítás egyedi a maga nemében, ugyanis tordai művész még nem állított ki a kézdivásárhelyi múzeumban. Hozzátette, a számos egyéni és csoportos tárlatot maguk mögött tudó művészek nem véletlenül kerültek Kézdivásárhelyre, hiszen tavaly ősszel, amikor Kovásznán bocsátották közszemlére műveiket, Vetró András szobrászművész, Deleanu Márta egykori évfolyamtársa kíséretében a céhes városbeli intézménybe is ellátogattak. A kiállítást méltató Vetró András szobrászművész hangsúlyozta, nem lévén művészettörténész, beszédét idézetekkel tűzdelte tele, majd miután abbéli örömének adott hangot, hogy a tordai művészek önzetlenül elhozták alkotásuk legjavát, a művészi tettről idézett néhány gondolatot édesapjától, Vetró Artúrtól. „A művészi szándék a boldogság érzésnek az a formája, amikor a külvilág egyes dolgait kiragadjuk esetlenségükből, amikor lehántunk róla minden felesleget, és abszolút alakjukat próbáljuk megadni, természetesen nem úgy, hogy naturális valósághűségre törekszünk, hanem olyanformán, hogy a műalkotást is telítjük organikus életszerűséggel. (…) Az alkotó elemésztődik az alkotás vágyában, ami egyenlő az élet vágyával”. Vetró – Gazda Józsefet idézve – a kiállító művészeket is bemutatta. „Deleanu Márta festő és grafikus, Labancz Ágnes a képi látomások festője, Nagy Anna Mária üvegművész és Suba László szobrász, aki megverselte szobrait is. Négy művész Torda városából, mely 1568-ban a lelkiismeret szabadságának a földkerekségen elsőként való kinyilvánításával írta be nevét az egyetemes történelembe. Összekapcsolja őket a közös haza, városuk, szülőföldjük, a közös ügy (együtt többek vagyunk) felvállalása, lelki-szellemi rokonságuk.” A kiállítók nevében Suba László szólt a jelenlévőkhöz. „Az Aranyos partjáról jöttem, Aranyosszékről, kíváncsiak voltunk Háromszékre, hajtott minket, hogy ismerjük meg székely társainkat, és most teljesült ez a vágyunk”. Hozzátette, egyrészt a változatosság miatt állítanak ki közösen, másrészt együtt könnyebben le tudják küzdeni az egyes kiállítások kapcsán felmerülő nehézségeket. „Ezért tartós a csoportunk”, summázott. Az eseményt Bagoly Anabella, a Nagy Mózes Líceum tanulója szavalatai és a tordai Nagy Csongor, Nagy Anna Mária férje által előadott virágénekek foglalták keretbe. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. október 10.Módszer – műfaj – elhivatottságHogy hogyan is olvassuk? Mármint Gazda József A Golgota útján című könyvét. A cím szenvedéstörténetet ígér, ami – fellapozva a könyvet – könnyen helyhez és időhöz meg „főszereplőhöz” köthető: a Kárpát-medencei magyarság egy rövid és tragikus időszakára, az 1944–45-ös periódusra, valamint az ezt követő megtorlások éveire esik. Ezekre az évekre vonatkozik az a számtalan vallomás, amelyet a szerző egybeszerkesztett egy nagyformátumú, közel ötszáz oldalas könyvbe (Budapest, Hét Krajcár Kiadó, 2017). Huszadik századi történelmünk egy rövid időszakának bemutatása tehát nem egy klasszikusnak tekinthető történettudományi munkában történt ezúttal, hanem a szóban forgó időszakot átélt, úgymond egyszerű emberek szóbeli visszaemlékezéseinek összegyűjtése és megszerkesztése által. A megtörtént események élményszerű megelevenítésével szembesülhet tehát az olvasó. Egy ilyen tárgyalásmód megengedi, hogy akár szépirodalomként is olvashatjuk A Golgota útján című könyvet, éspedig folyamatosan, a bevezetéstől a végkifejletig. A történet – ahogy a szerző nevezi, a magyar holokauszt – elbeszélésének nyelve is sokszínű, lévén hogy a megszólaltatott adatközlők mind-mind a saját nyelvjárásukon beszélik el a velük megesetteket. Ezek pedig csángó-magyarok, székelyföldiek, mezőségiek, dél-erdélyiek, kalotaszegiek, partiumiak, bánságiak, délvidékiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, őrségiek s így tovább. Az egyes történetek mondhatni láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, valamelyest követik az időrendet, s végülis összességük egy nagy társadalmi tablót eredményez. Nem elképzelhetetlen ugyanakkor, hogy tudományos munkaként olvassuk Gazda József könyvét, úgy például, hogy az adott időkereten belül egy-egy téma vagy kérdéskör megismerésére összpontosít az olvasó, kiemel az egészből valamely, őt különösképpen érdeklő „kis elbeszélést”, amilyen ez esetben például az 1944. évi szovjet betörés, az erdélyi lakosság menekülése a közelgő front elől, a Maniu-gárdák székelyföldi, erdélyi magyarüldözése és az előre kitervelt kivégzések, a fogoly- és munkatáborok, a hazatérés. Egy ilyen anyagot összegyűjteni – Kányádival szólva –, behordani, majd feldolgozni és az olvasó elé tárni, következetes és módszeres munkát s nem utolsósorban elhivatottságot feltételez. Tudjuk, Gazda József mintegy negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de az összegyűlt forrásanyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajú munkája, az Így tudom, így mondom előszavában 1980-ban – előpéldái nem voltak. Tulajdonképpen az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta, azt, amely az egyszerű vagy kisember, vagyis az alulnézet perspektívájából mutatja be a történelmet. Ha pedig elhelyezést nyer a sok-sok mozaikkocka egy nagy felületen, egy egész társadalomról nyújthat képet az olvasó számára. Jelen esetben a Kárpát-medencei magyarság huszadik századközépi üldözéséről, az elszenvedett veszteségekről kapunk egy keresztmetszetet. „A könyv megszenvedett sorsú emberek vallomásaira épül – hangzik el az előszóban. – A pár száznyi, a poklok poklát megjárt ember jaját kiáltja világgá. A magyar holokausztot, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre, s megnyomorította egész nemzetünket.” Megmutatja a könyv viszont azt is, hogy a szenvedést elviselő ember meg tud bocsájtani. Egyik szereplője, a kézdiszentléleki Ráduly Béla (1919–2008) vallomásából tűnik ki ez, aki hazatért a szovjet hadifogságból, magas kort ért meg, s meg is írta emlékeit (Törhetetlen hittel. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2005). Ő a következő vallomást tette a szerzőnek: „semmilyen néven nevezendő gyűlölet senki iránt nincs bennem – mondotta –. (…) Szeretettel kell közelíteni egymáshoz. Vigyázat, kemény beszéd! Ezt szinte lehetetlen megtenni. De ha Isten lakozik a szívünkben, és nem a bosszút forraló sátán, akkor meg tudjuk tenni. És meg kell tegyük annak érdekében, hogy békében és szeretetben éljünk egymás között.” Röviden azt mondhatom, a Kovásznán élő műkritikus, művészettörténész és író új könyve fontos szociográfiai munka! Gazda József: A Golgota útján című könyvét csütörtökön 17 órakor mutatják be az Erzsébet teremben, Kézdivásárhelyen. A könyvet értékeli és az íróval beszélget Borcsa János író, kritikus. Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. október 14.A Gulag-jelenség, és a magyar holokausztKézdivásárhelyen az Erzsébet Teremben október 12-én, csütörtökön mutatták be szerző jelenlétében, a magyarországi Hét Krajcár Kiadó gondozásában Gazda József A Golgota útján című nemzeti szociográfiáját. A könyvet értékelte és az íróval beszélgetett Borcsa János író, kritikus. Ez a szerző huszonhetedik megjelent könyve. Ferenc Attila házigazda üdvözlése után Borcsa János méltatta a szerző munkásságát és a nemrég megjelent könyvet: „Gazda József mintegy negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de az összegyűlt forrásanyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajú munkája, az Így tudom, így mondom előszavában 1980-ban – elő példái nem voltak. Tulajdonképpen az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta, azt, amely az egyszerű vagy kisember, vagyis az alulnézet perspektívájából mutatja be a történelmet.” A könyv 400 ember sorsán keresztül mutatja be a magyar Gulagot mint jelenséget, mert a második világháború után ez jelen volt az egész Kárpát-medencében. A megszólaltatottak elbeszéléseiből ismerjük meg a magyar holokausztot, ami immár a békeidőben több százezer ember elpusztításához, lelki megsemmisüléséhez vezetett. A beszélgetés során a szerző elmondta, hogy „mai napig nem érti” – a könyvvel is erre keresi a választ –, hogy összehasonlítva más népekkel miért ítélkezett rólunk másként a történelem? 1945. május 9-én a románok, a szerbek, a bolgárok, a horvátok és a többi nép számára véget ért a háború, a magyarságot azonban legfőbb bűnösnek kiáltották – persze a németek mellett –, és százezrével hurcolták el a munkatáborokba, ahol sokan odavesztek. A könyv a magyarirtó akcióról a túlélők szemszögéből és szó szerinti idézésén keresztül rántja le a leplet. „Az összes utódállamokból a magyar férfiakat szedték össze és vitték el a Szovjetunióba. Részben itthon vagy útközben elpusztították őket, majd sokan a szovjet Gulagon pusztultak el.” „A hetvenes évek óta arra törekszem, hogy az emberekkel mondassam el a sorsukat, több mint kétezren így mesélték el életük történetét. A könyvben szereplő négyszáz személy közül egyről van tudomásom, hogy még él, százkét évesen” – mondta Gazda József. A könyvbemutató végén a szerző kérdésekre válaszolt és dedikálta A Golgota útján című legújabb szociográfiakötetét. Tóth László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 3.Mi lesz veled, Székely Nemzeti Tanács?Október 21-e óta újraválasztott elnöke van az Székely Nemzeti Tanácsnak (SZNT). Ha azt vesszük, hogy két jelölt indult a vetélkedőn, előrelépést érzékelhetünk a közvetlen múlthoz viszonyítva, amelyben ott kísért az érdektelenség is. Ez tulajdonképpen a nemzetünket ölő legszörnyűbb veszedelem: a mi érdektelenségünk, sorsunk iránti közönyünk. De az is a két jelölt – a marosvásárhelyi Izsák Balázs és a székelykeresztúri Farkas Csaba – szembenállása vagy szembekerülése mögött van, hogy létezik egy eddig lappangó, most minden eddiginél erőteljesebben a nyilvánosságra kerülhetett elégedetlenség is az eddigi vezetés munkáját illetően. Kifejezte ezt a tisztújító gyűlés is, ahol, ha nem is orkánlott, de mindenképpen megnyilvánult ez az elégedetlenség. Ez kiderült az új elnökjelölt bemutatkozó programbeszédéből, egyik-másik küldött szavaiból, gesztusaiból, és a szavazatszámlálás nagyon szoros eredményéből is, a nyertes mindössze 16 szavazatos győzelméből (109/93 volt az arány). És meg a vádaskodásokból is – mert ez is volt –, hogy Marosszék viszonylag több szavazati joggal rendelkező küldöttel vett részt a gyűlésen, mint a többi székek. Bár az is tény, mindenik széknek megadatott a jog, hogy teljes küldöttséggel legyen ott, de voltak, amelyek nem éltek vagy nem tudtak élni a jogukkal, s így alakult ki ez az enyhe aránytalanság. Hogy ezt szabad-e a házigazdák szemére hánynia bárkinek is, megkérdőjelezhető, mert olyan ez, mintha a feladatukat teljesítőket azért marasztalnánk el, hogy teljesítették feladatukat, vagy jogaikkal élőket, hogy éltek jogaikkal. A választás hát megtörtént, azzal egy periódus lezárult, s egy új időszak vette kezdetét. Új időszak? Reménykedjünk, hogy igen. Pillanatnyilag még a levegőben rezeg az apró érdekek, a – hadd mondjuk ki: jelentéktelennek tűnő – nézetkülönbségek összeütközésének a „zaja”, s ezek a kisszerű ellentétek akadályozzák, lehetetlenné is tehetik a közös munkát. A néhai Vaslady (Margaret Teatcher) egyik választás utáni első szavai jutnak eszembe: a „demokráciának” ez a szakasza (amikor mindenki a maga érdekéért és a másik fél ellen tesz, tehet) lezárult. Elkezdődött vagy el kell kezdődnie a közös ügyért való közös harc, a közös cselekvés korszakának. Nekünk – bármilyen nézetkülönbségeink is vannak – van egy csodálatos közös ügyünk: népünk, nemzetünk, megmaradásunk ügye, ezért vagyunk, ezért kell hogy legyünk. Minden tisztségviselő ezért vállalta a közös célért való nem kis munkát, mely odaadást, meg nem szűnő erőfeszítést kíván. Székelyföld autonómiáját, s ezzel megmaradásunkat kell kiharcolnunk, biztosítanunk. Ezt az óriási feladatot vállalta fel létrejöttekor a Székely Nemzeti Tanács. A választások ideje alatti megosztottságnak – ami ott természetes volt – véget kellett és kell hát érnie, minden kicsi részerőnket a közös cél érdekébe kell állítanunk. Nem könnyű! S hogy ezt meg tudjuk-e tenni, ezen múlik létünk értelme, s távlatilag jövőnk, a Székelyföld, a székelység, tovább tágítva a kört: a romániai magyarság jövője. Mert a régi mondás – ÖSSZETARTÁSBAN AZ ERŐ – mindenkori igazság, mely ránk is vonatkozik. Aki hiszi a célt, annak az érte való harcot is kell vállalnia. Mindenkinek be kell látnia, hogy itt nem Én vagyok a fontos, hanem az Ügy van mindenekelőtt. Mindenfajta megosztottság káros, s a megosztó szándék BŰN! De az is igaz, hogy a vezetésnek s a győztes oldalán állóknak az elégedetlenek elégedetlenségéből is le kell vonnia a következtetést, s az ő fontos feladatuk (is) a hibák – amelyeknek egy része felszínre került – orvoslása. Gazda József / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 28.Írói üzenetek nyomában a VigadóbanLegyen kritika közöttünk! Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján. Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg. „Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak. A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.” A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 14.A múltat eltörölni nem lehet (Gazda József könyvbemutatója)A világnak ebben a felében az 1970-es, 80-as években bűnös volt, aki menteni akarta a múlt emlékeit, akkoriban kockázatos volt egyenes gerincű embernek lenni, az igazat kimondani – Gazda József ilyen körülmények között – vagy épp ezek ellenére – mégis vállalkozott az élő emlékezet átmentésére az utókor számára. Akkoriban a vasfüggöny mögül a nyugati világba nagy nehezen kiszabadult hazánkfia sokfélét hazahozott magával (már ha hazajött), Gazda József azonban különleges tárgyat: egy riportermagnót vásárolt Bécsben. Mert terve volt: rádöbbent ugyanis, hogy sokan, akik a múltat magukban hordják, élnek még, köztünk járnak-kelnek, és talán el is mesélik mindazt, ami velük történt. Így kezdte el az 1970-es évek legelején a sorsemlékek gyűjtését, az idők során bejárta a világot, mindenhol magyarokat keresve – és vallatva. Az ötven esztendő alatt összegyűjtött vallomásokból született legújabb könyve, a kedd délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatott, A Golgota útján című kötet, mely 430 meghurcolt embertársunk jaját tartalmazza, akik az átlagosnál jobban megszenvedték a második világháborút – ismertette a könyv tartalmát Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató, a szerző beszélgetőtársa, aki faggatta Gazda Józsefet anyaggyűjtésének módszeréről, interjúalanyai viszonyulásáról, végül arra kérdezett rá, van-e remény arra, hogy ne kelljen újabb Golgota útját járnunk. Gazda József szerint „egy bűnöző banda irányítja a világot, akiknek akasztófán lenne a helyük, ők azok, akik világkormányban gondolkoznak, szinte kísértetiesen látom, hogy mind erősödik a hatalomnak a hatalma, ezért szánakozó félelemmel nézem unokáimat, hogy mi vár ezekre a gyerekekre”. De hozzátette, mindig él a remény, hiszen az emberek alapvetően jók. Próbáljuk erkölcsiségünket megőrizni, a jót magunkban erősíteni, és hinni abban, hogy érdemes jónak lenni – összegzett Gazda József. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 15.A karók nem nőnek az égigAggodalom és reménykedés Ki irányítja a világot? Mit tehetünk a gonoszság ellenében? Milyen jövő vár az emberiségre és ezen belül a magyarságra? Ilyen és hasonlóan súlyos kérdések merültek fel kedden este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban megtartott író–olvasó találkozón, melyen Gazda József A Golgota útján címet viselő könyvét mutatták be. Ezzel a kötettel egy újabb jegyzőkönyv értékű, 500 oldalas dokumentum került ki Gazda József szellemi műhelyéből, melyet történészek, politikusok, szociológusok és egyszerű olvasók egyaránt tanulságosan forgathatnak. Azt a magyar holokausztot kiáltja ugyanis világgá, mely a II. világháborút követően nyakunkba szakadt a kommunista diktatúra alatt, és közel félmillió ártatlan nemzettársunk életébe került. Témáját tekintve a magyar Gulág szörnyűségeit tárja tehát elénk, annak poklait megjárt 430 áldozat megrendítő vallomásán keresztül. Alanyai olyan megcsonkított sorsú emberek, akiknek hangosan még jajgatni sem volt szabad, és szenvedéseik emlékét magukba zárva kellett hordaniuk hosszú évtizedeken keresztül. De még így is szerencsésebbek voltak több százezer sorstársuknál, akiknek nem adatott meg egy Gazda József formátumú tollforgató emberrel való találkozás, és így az átélt iszonyat kibeszélésének a lehetősége sem. A vörös terrorban ugyanis, amelyben kénytelenek voltak élni, nagy bátorság kellett erről tudakozódni, illetve nyilatkozni. Éppen ezért legtöbben a sírba vitték titkukat – tudhattuk meg a beszélgetőtárs, Kiss Jenő nyugalmazott könyvtáros bevezetőjéből. A feltárás pedig létkérdés, mint ahogy a feltártak tudatosítása is. És nemcsak a magyarság, hanem az emberiség számára, mert ha nem vagyunk éberek, akkor a gonosz újból feltör a rejtekhelyéről, és megpróbálja uralma alá hajtani a világot. Ennek jelei napjainkban egyre erőteljesebben észlelhetők, ezért vigyázzatok, emberek, vigyázz, emberiség, mert veszélyben vannak javaink, szellemi és erkölcsi értékeink, nemzeti kincseink! Minden, amit az emberiség a léte alatt megalkotott, hiszen a gonosz nem alkuszik, mindent magának akar, vagy mindent maga alá teperni. Az erkölcstelenségre alapozva és építve, valamint még a tudományt is igájába hajtva, az emberi kultúra, az emberi civilizáció elpusztítására tör – hangsúlyozta a szerző. Nem próféta, hogy belelásson a jövőbe, azonban a mai helyzet ismeretében és azt elemezve, olykor szánakozó aggodalommal tekint a mai fiatalokra, beleértve a saját unokáit is. Attól fél ugyanis, hogy újabb Gulág vár rájuk. Másrészt viszont a több ezer év tapasztalatából merítő népi bölcselet is azt tartja, hogy a karók nem nőnek az égig, vagyis a rossz nem válhat örök teljhatalmú urává a világnak. Az viszont bizonyos, hogy az erkölcstelenségre, lélektelenségre, hitetlenségre és pénzéhségre épült rendszer össze fog omlani. A kérdés csak az, hogy ez mikor és miként fog bekövetkezni. És higgyünk benne, hogy nem temeti majd maga alá az emberiséget. Ahhoz viszont, hogy ezt elkerüljük, szükség van a bennünk lakó hit és jóság érvényesítésére – tette hozzá. Szerinte a reménynek valós alapjai vannak. XII. Pius pápa (1876–1958) jövendölései például, aki a kommunizmus 1989-es összeomlását is évnyi pontossággal megjósolta. Ő ugyanis azt állította, hogy belátható időn belül a vörös pestist követő rettenetes korszaknak is vége szakad, és az emberiség helyes útra tér. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 16.Vetró András Kovásznán (Tárlat)Vetró András kovásznai kiállítása mellé képzelem azt a rengeteg alkotást, amely kint szabadtéren szerte Erdélyben és az egész Kárpát-medencében kézjegyét viseli, vagy a műtermében halmozódik, s felteszem magamban a kérdést: honnan ez a páratlan – szobrászoknál ritkaságszámba menő – gazdagság? Minden bizonnyal elsősorban bőséges érzelemvilágából fakadóan. Hisz művei hihetetlen lelki gazdagságra vallanak. Nincs olyan Vetró-mű, amely ne sugározná érzékeny gondolatiságát. Amiként nincs két egyforma ember, ugyanúgy Vetró András szobrai között sincs kettő, amelyiknek ne lenne meg a saját külön világa, lelkülete. Élnek ezek a munkák, arcuk, egyediségük van. Ugyancsak intenzív formateremtő és kifejezőképessége. Valósággal ontja magából a változatos formákat. Nincsenek receptjei, nincs semmiféle modorosság benne. Van, ahol eszményít, az egyszerűt keresi, máskor darabos, erőteljes a kifejezés. Van, hogy síkokra bont, illetve szögletesít, máskor hajlított formákból alakítja művét, üresjáratú forma vagy szobrászi megtestesülés nincs művészetében. Kifejezetten figurális szobrász, nem formát zúz, hanem összefogja, teremti a mindig tiszta formát, de olyan változatossággal, amely az ő stílusjegyévé válik. Mindig mindenben más, és formateremtményei mégis sajátosan Vetró András-iak. A szobrászat majd minden műfajában alkot. Köztéri körszobrot, abban egész alakost vagy mellszobrot, amelyet meg is nyújthat, számára erre nincs recept, csak amit fantáziája sugall. Az elvonatkoztatási szintre sincs recept. Az anyaságot megjelenítő faszobrai sajátos ciklust alkotnak nagyfokú – a rá jellemző, átlagosnál is emeltebb szintű – stilizáltsággal. Külön műfaja a gipsz dombormű. Ezeken szárnyaltatja legjobban a fantáziáját, és ha használhatjuk ezt a fogalmat: ezekben a legköltőibb. Lebeghetnek a térben, az űrben; égen és földön… Ahogy nézem kovásznai kiállításának mintegy kéttucatnyi művét, azon gondolkodom, mi az, ami őt az átlag fölé emeli, sajátos arcú egyéniséggé teszi. Nem utánzó típus, mind témái, mind formavilága eredeti. Lehet masszívan határozott – legtöbb körszobrán –, de mindig van valami, ami azt a szabályosságot, amely bárkiben kialakulhatna, megbontja, s ezzel rögtön sajátossá is teszi. Ez a valami lehet egy váratlan formamozdulat, amely megszólal a műben, s kiemeli az átlagból. Jól megfigyelhető ez minden munkáján. A koponya megnyílik, ékszerű nyílás keletkezik rajta, vagy a téglaépítményből domborodik ki mellszobor. Vagy – legsajátosabb és egyben legegyénibb műfajában, a domborművön – mindenféle realitástól, mindenféle kötöttségtől elszakad, figurái lebeghetnek az űrben, a mindenségben, stabil, reális helyzetet ölthetnek, térdre ereszkedve fejezhetik ki az alázatot, tiszteletadást, akár darabokra szakadhatnak, újfajta kompozíciós rendbe illeszkedhetnek. Beszélhetnek emberi helytállásról (lásd a Kőrösi Csoma Sándor-sorozatot), a lehetetlen kísértéséről (Don Quijote-sorozat), különböző helyzetű és kifejezésű lovak társul(hat)nak az emberhez – ló és ember összeforrott lények, a kifejezés együttes hordozói, a gondolat együttes megtestesítői. Kovásznai kiállításán pár rajzot is szerepeltetett, betekintést nyújtva ezzel alkotói folyamatába. A szobor- vagy dombormű-gondolatot előbb rajzilag fogalmazza meg, de aztán a plasztikai formához igazítja, nem lekopírozza az átültetésnél. Műveivel vállalja a művészet örök követelményét: szólni az emberekhez, érzelmeket ébreszteni bennük. Már az is jellegadó – kovásznai kiállításán ezek a munkák szerepeltek túlsúlyban –, kit mintáz meg, kinek az arcát bontja ki, formálja meg plakettjein. Olyanokat jelenít meg, akik nemzeti-emberi tudatunk tartozékai. Itt van Bartók Béla és Dsida Jenő, Márton Áron és Szabó Dezső, Barcsay Jenő és Van Gogh – hogy ne csak a szülőföldön maradjon – vagy Fábián Ernő-domborművének újabb változata, és kompozícióvá alakítva itt van Petrás Ince János, a moldvai csángók szellemi értékeinek első felfedezője és behordója, akit jelképesen – hiszen életét áldozta feladata teljesítéséért – Krisztus keresztje alatt jelenít meg. Sokoldalú művész. Nemcsak a szobrászat minden ágazatában, de minden anyagában is: fában, kőben, bronzban és gipszben egyaránt jelentőset alkot. És mindig igazodik az anyaghoz. Az anyagokhoz szabva is stílust alakít. Egész különleges, ahogy a fával bánik. Külső és belső formákat alakít, bont meg, harmonizál vele, gondolatokat fogalmaz meg elsősorban a nőiségről és azzal „járóan” az anyaságról. A kovásznai kiállítás mindebből csak ízelítőt ad, de alkalom arra, hogy tudatosodjék bennünk: a művészet küldetés is, s ebben a formában is kimondjuk: Vetró András küldetéses művész. Népéhez, nemzetéhez szól. Az emberhez, minden megszólaló formájával. Gazda József / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
